Búcsúzás a múzsámtól

TÉVEDTEM, HOGY BÚCSÚZNOM KELL TŐLED!

HITVESKÉNT UGYAN KILÉPTÉL AZ ÉLETEMBŐL, DE 
MÚZSAKÉNT MOST KAPTÁL  IGAZI ERŐT ÉS SZABADSÁGOT! 

Nem imádtam a faragott képedet

Ma azt sugallod, hogy mily egyszerű hasonlatod van a mostani létezésedről.

Szívesen hallanálak, miként tettem egy héttel ezelőtt, de már csak észlellek, valahol belülről.

Ez az észlelés azt közli, hogy rengeteg hasonlat lehetséges. Azonban csak egy a tökéletes, mégpedig az, melyet az adott pillanatban, teljességben megértek, s megértesz.

Mindenkiről készült már fénykép, vagy netán filmes felvétel is.

Látvány adódik a testi önvaló 3 dimenziós egészéről, de a kép „más”-t rögzít, az egyszerűbb 2 D-s változatot. Nyomtatot képeken, vagy mozgó filmeken.

Kevés darabszám, vagy sok másolat oly lényegtelen. Egyedül a látvánnyal való találkozás során létrejött átfogó, belső kapcsolat;

az emlékezés élménye

kapcsol össze engem Veled, azzal, aki valóban vagy.

A rólad készült fotó úgy működik, mint egy kulcs, mely megnyit egy rejtélyes belső szobát, hol fellelem a valódi Lényegedet!

A tested, míg mellettem éltél, nem volt más, mint egy 3 D-s lélek-ző mozgókép. Különös, szinte igazinak tűnő test-forma elismerésre méltó! De ez a körbejárható, langyosnak tapintható „kópia” csak azért volt előttem, hogy felidézze a valódi Lényegedet!

Tenmagadból tudtál tisztán szeretni, s én is őt imádom – benned!

Elveszett képek, levetett testek. Egyre megy! Mindnyájan csak „faragott képek”!

2 D-s, 3 D-s, vagy 4 D-s látvány csupán eszköz, ezekre rátekinteni csupán egy szertartás, hogy eljuthassak hozzád. Eljutni színed elé, s felfedezni azt, Aki Vagy!

Imádtam benned Istent!

Nagyszerű, ha már nem kell más, másolat rólad, csak a feltisztult emlék.

Emlék, Lényed fénnyel telt napjainak, éveinek soráról, melyet boldogan együtt töltöttünk, egymással. Az Egy, a Mással!

Hálás vagyok Neked, mert az emberi magányom vitathatatlan ürességét átlényegíted jelenléteddel!

Érzem, hogy Lényeged most is itt van, s így már nem vagyok egyedül!

Írnák, 2010-11-07.

 

Elmentél... Ágyam hűvösebb, de szívem forróbbá lett.

Lásd, Kedvesem!

Kihűlt utánad már a kényelmes hálóhelyed.
Eltűnőben az, melyet leginkább "otthon melegségeként" neveztem.
Régebben úgy hittem, nem bírom el majd a hiányod.
Mikor már csak szavak nélkül üzentél, megértettem, hogy miért nem roskadok meg a bánattól.
Háziasszonyok is értik, ha a tűzhelyen marad soká a teavíz, fogyni látszik, majd eltűnik a szemünk elől.
Tényleg meg is semmisült volna?
A víz továbbra is jelen van, de milliószor finomabb, érzékibb és tágasabb.
Csupán kiszabadult az ő kicsiny tégelyéből, hogy kíváncsian szétáradjon az otthonodban.
Illó pára beszívódik a falakba, szobapáfrány levelébe, finom fátylat borít a falitükörre, sőt, a lélek-zettel átjárja a tüdődet is.
Ha egyszer megengedőn kitárod ablakodat, a korábbi vízből született pára a szelek útján járva, átöleli az egész világot!
Miként követhetlek? Oly egyszerű: be kell csukni szemünket, és a szívünket kell szélesre tárni, hogy a saját belső fényünk által, egy atomnyi maradványból is megalkossuk az élő hologramot.

Ó, ti Nők, e Föld gondnokai! Ti képesek voltatok mindig befogadni ezeket a finom szubsztanciákat, majd kézimunkáitok által ismét formákba öntve őket, otthonossá díszítettétek házaitokat, vagy újként beérkező pára-lélekkel feltöltekezve váltatok áldottá.
Mi férfiak, olykor már feleszmélünk, de követni benneteket mégsem tudhatunk.

Meghajlok ismét az Ég bölcsessége előtt! A Férfi és a Nő oly természetes egyszerűséggel simul egymásba, mint az imákban összekulcsolt kezeken az ujjaink.


Házat és Hazát a nemző, a Férfi teremt!

Otthont és a Hont csak a Nő adja a családnak és a Nemzetnek!

Ha egy országban a Nő boldogtalan, ott mindenki hontalan!



Írnák 2010. 10. 27.
(Már két nappal - utánad.)

A Nő és a Héttörzsű Szövetség

A természet, itt, a hegyek környezetében látványos sokszínűséggel köszönt el a fényes, meleg, teremtő korszakától. Ezerszínű lombok tarkították a hegyoldalakat. Lent, a nyár és a fűzligetek csak kopáran intettek vissza feléjük. Minden nap valamitől különleges. Benne, valójában minden óra, perc egyszeri, megismételhetetlen.

A mai nap is úgy kezdődött egy asszonynak a lelkében, éppen olyan nagyszerű lehetőséggel, a megismételhetetlen csodáival, mint sok másnak, aki már nem képes felismerni benne ezeket az ajándékokat. Többnyire átlagosnak, értéktelennek, olykor nyugtalanítónak találják az emberek. Ki-ki sajátos látásmódja szerint. Lehajtott fejekkel elhaladnak a nekik bókoló késő őszi virágok mellett, friss, ázott erdőillatot hordozó szellő eljut a tüdőig, de a benne szálló illat élményét az idegfonat már nem közvetíti az elméig. Cinegék kiáltása sem vált ki felismerést, de a ház előtt eldübörgő traktor zaja csak bosszúságot kelt. Ennek az őszi napnak megjelenő felhői nyomasztó, keserű, apró szemű permetet szórtak a börzsönyi tájra.

Nem csak a külvilág fénye halványodott el erőteljesen e napon, hanem a belsőé is, melytől egykor szerelmes-fénylővé vált a nő szeme, és ragyogóvá az arca. Még ellátta az elmúlt ötven év szokványos feladatait gépiesen, de gondolatai, lelke figyelme nem követte tetteit. Mikor reggel felöltözött, már nem köszönt vissza a tükörből „a nő”, nem kívánta tovább mutatni a külsőség értékeit. Érezte, hogy nem csak kint, az erdőben, hanem bent, a lelkében mélységes-mély változás van készülőben. Azonban a természet valamennyi elalvó rügye, beérett magja ébredni kíván, ha eljön az ideje, ő mást érzett a szívében. Pihenésre, megnyugvásra vágyott. A láthatatlan kar után áhítozott, mely kiemeli őt ebből a szomjazó, nyomasztó káoszból, s melynek kegyelme elveszi tőle a keserű poharat. Vágyott valami valósabb, igazabb, kiterjedt világra, ahol a sziklák sem hidegek, merevek, hanem rámosolyognak a járókelőre. Egy helyre, hol a távoli napkorong helyett, a belülről fakadó fény világít, és meleg szeretettel árasztja el a környezetét. Helyre, ahol Kain és Kaján országáról már az ősöregek sem mesélnek.

Angelika ötvenes korban élő asszony volt. Tulajdonképpen látszólag teljesen „egyenesben” volt az élete. Mély, tartalmas családi kapcsolat fűzte össze férjével, és felnőtt gyermekeivel. Igényes házban élt, enni, inni mindig volt mit, bár az elmúlt néhány éve nem az anyagi bőségről szólt. Gyermekek kirepültek a családi fészekből, férje eljárt dolgozni. Ő, asszony létére már régóta nem tudott elhelyezkedni, mert elmúlt 35 éves, valamint erőnléte hirtelen gyengült. Hol itt, hol ott átmeneti panaszai voltak testében, s a fájdalmak malmai tovább őrölték az amúgy is érzékeny idegrendszerét. Korábban oly élvezetes női feladatai lassanként fárasztóak, örömtelenek lettek. Egyre kevésbé érezte tartalmasnak, értékesnek az életét. Talán még ekkor is dolgozott a lelkében az a sok év óta a beléplántált gondolat, mely az emberi értékeket matematikailag leírható számokkal méri. Szerzés és birtoklás szintjén, diplomák és vagyontárgyak osztályában, a minél több a fontos! Testén felhalmozódott kilók szerint, pont fordítva az értékes! Minden újság, minden Tv műsor, csak ezt sugallja. Sehol és senkit nem érdekel, hogy mitől érzi magát jól, vagy boldogan az egyes ember. Valami szürreális világrendszert érzett maga körül, ám mégsem tudta kivonni magát annak a hatásai alól. Mintha az egykori mese, Pinocció éledne valósággá körülötte, csak visszafelé lejátszva! Az élő lélekkel bíró emberek, lassanként fabábúvá merevednek. Minden rájuk kényszerített szerep hazuggá, számítóvá, csalóvá és érzéketlenné teszi az egykori csodás, értékes gyermekeket. Mintaként, csakis egyféle világrend van a látómezőben, melyben emberforma gépek hajladoznak a pénz oltára előtt.

Angelika, már gyermekként szembesült azzal, hogy nem érzi ízletesnek, nem kívánja, és nem látja ízlésesnek mindazt, ami ezen a Föld bolygón található. Nőnek született, így nem férfiasan, az elméjén keresztül, hanem a lelkén át látta a világrendet. Azaz, inkább a világ rendellenességeit. Az őszinteségét olykor pofonokkal fűszerezett szidalmakkal díjazták a szülei, bármely sajátos vágyai támadtak, ami nem egyezett a szülői jövőképpel, érdemtelennek és értéktelennek kiáltották ki. Börtönnek élte meg a gyermekkort, noha már felnőtt szemmel, életbölcsességgel visszatekintve, megérti a nevelőit. Már megbocsátani sem kell nekik. Ők is áldozatok voltak!

Nem tehettek mást! 

A saját addigi tudásuk legjavát adták, mindazt, mit alkalmuk volt elsajátítani az akkori világrendből. Mindazt kívánták annak, ki vérükből volt, mit nekik nem sikerült megszerezni, kifejezni életük során. Hitték, hogy szülőnek lenni, egyfajta birtoklás. Tárgyként gyúrták át a gyermek testét is és a megfoghatatlan, fel nem ismert érző lelket egyaránt. Hitték, hogy mindaz megérthető, megélhető átadható a néhány éves „kisangyalnak", mit még ők sem értettek meg.

Mikor már Angéla asszonynak szólították az egykori Angélikát, Angyalkát, megértette, hogy egy dologban helyénvaló volt az, hogy a szülők nem használták a „szeretet” szót. Azért, mert ők sem ismerték mi is az. Félték, hogy olyan kerülne az ajkukra, melyben nincs igazi tartalom, nincs igazi erő. Holott, számukra is, és persze a környezetüknek is csupán ebből volt igazi hiánya. Miként azóta, még inkább igaz mindez! Látja, érzi, hogy mára sokszor annyi súlya sincs ennek a szent szavunknak, mint egy szemnyi hópihének. Képmutató nyálas mosolyok mögött viperákat megszégyenítő méreg gyűlik, ölelések közt olykor ölést vágynak, s kísértik az eget a „szeretlek” szóval.

Angéla asszony megtanulta mindazt, mit elvártak tőle. Nem szívesen használta ezeket a felvett szerepeket, de lassan beletörődött, csupán nem lett ettől boldog. Szerencséjére, úgy érezte, hogy jó társat adott neki a gondviselő. Vele együtt úgy tudott élni, ahogy kikívánkozott belőle. Már nem tudott úgy létezni, mint gyermek. Már szüksége volt házra, vagyonra, munkahelyre, és az elvárások szerint, a családra. Hogy elismerést vívjon ki a rokonságtól, megkapja a „jutalomfalatot” át kellett ugrani a tüzes karikát, s a közönség tapsolt. Újra és újra. Pedig csupán szeretetre, az őszinte szeretetre vágyott… 

Még az elején nem tudta, hogy hiába tisztelik, sikeresnek minősítik, ettől nem lehet szabad. Mert megfelelni akar! Képmutatásért ugyan jutalmazást kap, de ennek nem szamóca íze, aranyfénye és rózsaillata van. Ez keserű, mint az epe, ragad, nyúlós, fekete, mint a szurok. És egyszer csak betelik vele, megcsömörlik, sem víz, sem szappan el nem távolítja belőle. Nem éli azt, amire született. Bár lett volna lehetősége a férje mellett, de a rá rakódó minták vették át életében a hatalmat.

Egy napon, oly mértékben süllyedt a belső ellentmondásba, hogy bevett vagy egyhavi altatót. - Mindenki így jár jól! – s a férje és a gyermekei szájába adta képzeletében ezeket a szavakat, mikor el akart tűnni ebből a világból.

 - „ÉRTÉKTELEN VAGYOK!” – zúgott az agyában, folyton, folyvást.

Ma már tudja, hogy erősen tévedett. Csupán „nem lehettem az, akinek születtem”. És, „nem szeretem magam” – érzéseiből született a kétségbeesés érzése. Mire megjelent az életben a valódi, szerelmi mámoron is túljutó, nagybetűs Szeretet, már nem is ismerte fel azt. De még Biblia is csak „ponyvaregény” volt az életében.

Eltűnt a szem elől. Kétségbeesését szándék és elhatározás uralta, messzire utazott, hogy elrejtőzzön, mert a pusztítást végig akarta csinálni. Az ismeretlen semmibe, a teljes megsemmisülés útjára lépett. Sírva tömte magába a mérgeket.

- „Csak elalszom, és kész is. Mintha kikapcsolnánk a villanyt. Kész, ennyi! Nem vagyok való ebbe a világba!” – s ezek a téveszmék mozdították szájához a poharat.

Megtalálták őt. Alig élt. A férje megérezte, hogy baj van. Sok idő telt el, de megmentették őt az orvosok. Zárt osztályon, szívében haraggal nyerte vissza az életet.  Később tudta meg, hogy mindenki arra számított, sokáig lesz a kórházban, mert ön és közveszélyes lehetett. Azonban minden előjel nélkül, talán egy pihentető alvás után, életkedvvel, felelősségérzettel telve jött létre a változás. - „Tennem kell valamit, magamért! Valami nincs rendjén. Én nekem kell a dolgaimat megoldani!” – most ezek a gondolatok töltötték ki az elméjét. Majd pillanatok alatt, beilleszkedett az életbe és otthonába. Eljárt, és férjét is vitte magával az önismereti tanfolyamra, melytől valósággal megtáltosodott. Még az emlékezés is boldoggá tesz azokat a pillanatokat idézve, mely a megbocsátásról, így a múlt elengedéséről szólt. Ott, több száz ember szinte átlényegült, mázsányi, hegynyi súlyok hullottak a végtelenségbe. Bálányi papírzsepi ázott át keserű könnyekkel. S mily csodás, a könnyezés megkönnyíti a lelket.

*

Teltek, múltak az évek. Az akkori öröm, s az azt követő csodák az emlékek dossziéjában lapulnak. Angelika asszony nem idősnek, inkább valósággal öregnek érzi magát. Már semmi sem működik akkor és úgy, miként a sikeres években. Bár a hangulatok rapszódiája sokszor elővette, de mindig volt valami kapaszkodó, hit és remény, melyért küzdeni kész volt. Életének irányvonala és hitrendszere jórészt megváltozott, lélekben gazdagodott. Érezte, hogy nem a sokaság által teljesen azonos módon, de megérintette őt is valami megfoghatatlan, felemelő, mely kezdetben hit, később bizonyosság lett. Az egykori ateista finoman átlényegült; nem csak felfedezte, hanem már adta is azt az energiát, melyet Szeretetnek hívnak. Váratlan és nem az érdemei szerinti ajándékot kapott az Élettől, vagy talán a névadóitól, az angyaloktól.

Olykor, ha erre „érkezése” volt, képes volt gyógyítani, valami ismeretlen erőt szolgáltatni keze által. Különös, hogy nem látta előre a tettei következményét, csupán időnként át kellett engedni magán valami csodás vibrációt, mely nem az elvárások szerint dolgozott. Volt, ki azért jött hozzá, mert gyógyíthatatlan minősített szív és tüdőbetegséggel bírt, és közel volt a fulladáshoz, csak enyhülésre várt. Azt a férfit áramütés-szerű érzés járta át, melynek máig ismeretlen a forrása, csupán Angelika kezén átáramlott. Azonban a helyszínről ugyan olyan állapotban távozott, miként oda került. Viszont később tudatták, hogy otthonában mindenkit magához rendelt, kinek valaha szándékosan rosszat tett. Előzőekben valósággal ki volt közösítve a család által, egykori barátok által. Mire hazaért a gyógyító asszonytól, csak ez az egyetlen vágya volt még az életben, hogy megbocsássanak neki, pedig semmi vallásosság nem működtette addig az életét. Majd napokon belül távozott… de nem az élők közül, hanem tőle, belőle a legfőbb betegség. És más emberré vált, melynek örültek is a galambok, melyeket az ablakának párkányán elkezdett etetni.

Így jártak a közeli barát házasok, kik kitűnő emberek voltak külön-külön, de viszonyuk több, mint fűszeres volt egymás között. Gyermekáldás helyett állandó vetélés volt náluk, pedig időt, sem pénzt nem sajnálták az utódért. Angelika egyszer talán tudatlan módon is, segítette azt az asszonyt, mikor a jeles orvosok már lehetetlennek tartották a szülést. Előbb a házastársi kapcsolat bizonytalansága kezdett helyrejönni, kicsírázott a tisztelet morzsája köztük, majd a korosodó asszony álmában bemutatkozott a leendő lánygyermek. Majd csaknem nagyszülői korban lett két egymást követő, csodálatos gyermekük. Közben vallási irányvonaluk és szemléletük is közelített egymáshoz, melynek egyik élő, hiteles tanítója éppen a néhány éves kislányuk volt.

Angelika érteni is akart. Megismerni, használni mindazt, mit megkapott. Nem saját céljaira, de fontosnak érezte, hogy a logika is ki legyen elégítve. A megismerés rögös útját járva, férjében igaz társra talált. Az volt az álma, hogy minden felfelé vivő szellemi lépcső, valamiféle „jutalomfalattal” lássa el őt. Azonban ahogy a megismerés egyre mélyebb szintjeire ért, értelemmel felfogta a hatás-ellenhatás elveket, jórészt megismerte a tudatalatti rejtett működéseit, ki tudta olvasni a tudat-feletti, azaz a Szellem üzeneteit a jelen pillanataiban, már szavai, javaslatai is gyógyítóvá kezdtek válni. Javas-asszony lett belőle.

Saját életében, minden ismerete hiábavaló volt. Rájött, hogy elfolyik kezéből mindaz, amit eddig fontosnak tartott. Azaz, amit megtanítottak neki a társadalom szócsövei. Szétfolyt az egészsége is lassanként. Nyomasztóvá váltak lelkében a világszerte burjánzó hamisságok, értelmetlenségek. Falta a könyveket, ismét felütötte az Újszövetséget is, mely értelmes és követhető tanításokat adott neki. De szétfolyt mindaz, mi örömforrásként szolgálta őt egykor. Már nem élvezte, az étel és az élet ízeit. Már nem lelkesítették a világmegváltó gondolatok, mert rájött, talán nem is minden az ember dolga. Eddig a Gondviselő által megtartatott, bizonyára ez után is így lesz. Elfogadta, hogy olykor a pusztulás a természetes tisztulás előjele, mely helyet teremt az újnak.  Bár vitathatatlan, valóságos belső élményei voltak, nem úgy és nem ott, ahová a csodát várta. Mindaz, mi benne valódi kristályvárost, valódi tündérkertet épített, annak holt árnya jelent meg e földön, szinte ínségig eljuttatva őt. Minden és minden terület mállik, romlik, elhal, eltávolodik. Míg általánosságban látta, fájt, de el tudta viselni. Azonban személyes énje, eddigi ismerete, kapcsolatai, életlehetőségei is egyetlen, megfutamodó irányban haladnak, legalábbis a felszíni áramlásban, az érzékelt világban.

Legyőzetett. Mindenhol, minden szinten. Testileg, gazdaságilag, értékrend szerint, nőként, emberként egyaránt. Már minden bizonyosság az, hogy nincs szükség őrá, Angyelikára ebben a világban. Neki nyűg, a világnak fölös. Nincs gyermek, kiről gondoskodjon, nincs már diák, kit oktasson, felemeljen. A változás azóta erősödött így fel, mióta szent meggyőződése alapján, valaha volt legteljesebb módon felajánlotta életét Neki, aki Van. Lehet, hogy Istennek, az Élet és a Szeretet forrásának.

Ettől fogva különös, értelemmel fel nem fogható dolgokat tapasztalt egyre-másra. Azonban a világ számára, az eddigiekhez képest, végképpen nincs rá igény. Ráadásul ebbe a szürkeségbe, mit az emberek életnek hisznek, soha sem tudott belesimulni, s azzal azonosulni.

- Valahogy, mintha „műszaki hiba” miatt kerültem volna ebbe a világba – gondolta – keresztanyámnál sokkal inkább otthon voltam! Nem is beszélve arról, hogy bele is borsóztam, mikor megtudtam, hogy az első lánygyermeke csecsemőként meghalt, majd ezt követően születtem meg anyámnál. Ott meg csaknem ő halt bele, általam! Talán én az előző gyerek is voltam? Sokszor álmodtam ilyesmiket. – morfondírozott magában Angelika, majd látva, hogy férje munkába indult itthonról, a levélpapíros szekrényhez lépett.

- Itt az ideje, itt van újra. Ideje tovább lépni! - gondolta ő. Azonban mikor ezt a felismerést ismerte el igazságnak, inkább sóhajtással megkönnyebbült. Sőt, felszabadult. Nem öröm az élet a Földön. Értelmetlen és semmi nem tart már itt. Még párjának a Szeretete sem visszatartó, hanem inkább felszabadító volt. Kölcsönösen, egy ideje képesek egymást így szeretni! Szabadon, testvérként és megengedő módon. A mostani végső elhatározás előtt, volt egy korábbi mélypont, elkeseredés, mikor nyíltan elmondotta a testelhagyásról született terveit. Nagyon hosszasan beszélgettek. Bizony sírtak, sírtak mélységes mélyről. Anti, a férj azonban elfogadta Angelika döntését. Talán képes volt szeretni annyira.

-  De már nem akarom, hogy sírjon! Inkább levélben fogok a családtól, a páromtól elbúcsúzni. – majd letette az íróeszközt, papírt, elővette a sok ideig rejtegetett gyógyszereket, enyhén elmosolyodott. Az előző elvágyódása alkalmával ezt az útravalót kapta Antitól:

- Ha Isten szabadságot adott az embernek, nincs jogom ahhoz, hogy bármiben korlátozzalak! Látom, hogy nincs már szükséged rám, tettem a dolgom, míg érdemes volt. Eredj, elengedlek! – mondta Anti, fénylő szemmel pillantva szeretett feleségére, de most már mosolyogva.

*

     Megtette, illetve meg akarta tenni Angelika az önpusztítást.
Visszaemlékezett arra, hogy jó háromnegyed évvel ezelőtt, ősszel egyszer csak rájött a "költözési vágy". Elege volt, nem éreze jól magát ebben a világban. Akkor is készítette a mérgeket, de egyszer csak mintha megszólalt volna benne egy hang. Inkább tudta azt, mintsem hallotta. A „hang” mellett bizonyosság érzés volt benne, szelídség békéjével övezve. Tudta, hogy a hang tulajdonosa nem lehet más, mint a korábbi látomásában hozzá érkező Istenfiú. Akkor meg is áldotta őt, Az, aki újólag megszólította:

- Édes Gyermek! Valóban ennyire bízol bennem? Csak ennyire hiszel abban, hogy gondoskodok rólad?

Angelikát meglepte ez a „hang”, de megerősítésre várt. - Ha Te vagy Az, válaszolj nekem, vagy küldjél jelet! Jelnek legyen az, hogy valaki élőszóban elmondja a következőket – és felsorolta azokat a szavakat, melyet hallani akart.

Mikor ezzel éppen végzett, felhívta egy ismerőse. Kissé zavarosan, hosszasan beszélt. Nem is lett volna igazán fontos, se nem sürgős, ráadásul, nem túl logikus. Azonban a „titkos szavak” sorban előjöttek általa! Ő is egy, az Egy eszközévé vált ezekben a percekben, talán éppen Angelikáért!

Az asszony mélységesen ledöbbent, jó ideig letett a szándékáról. Barátjának azonban ez idáig sem tudta megköszönni a szolgálatot!

     Most nem volt Angelikának kérdése, csupán szabad elhatározása. Szinte ugyan azt a békét, elengedettséget érezte magában, mint amikor „hangot” hallott. – Így a legjobb! Minden jól van így! – gondolta az asszony, majd ebből a szabad, emelkedett állapotában írni kezdett. Érezte, hogy már túl is van a nehezén.

Drága Jó Szeretteim!

     Eljött az idő, hogy hazatérjek a valódi hazámba, Isten Országába.

A kör bezárult, megtettem mindazt, amit valaha vállaltam. Békével, nyugodt szívvel térek át a következő dimenzióba, ahol már várnak rám az angyalok, és eltávozott rokonaim, barátaim.

     Hálás vagyok nektek, Szeretteim, hogy velem voltatok ebben a földi életjátékban. Sokat tanultam tőletek, sok percet, napot, évet és életet játszottunk már együtt. Mindnyájunknak eljő a pillanat, mikor egy új élmény kedvéért, más színteret és játékot választunk.

A nagyobb öröm felé vágyunk!

     A halál a létezés egy következő állomása, megszületés egy másik világban, ahol örömteli, csodás dolgok várnak ránk. Szívemre és megérzéseimre hallgatva éltem életem, s mondhatom: érdemes volt! Nagy kaland és nagy utazás vár rám, a Nagy Hazatérés.

     Kérlek benneteket, hogy megemlékezésemre csak egy szál virágot hozzatok! Életemben már sokat gyönyörködhettem ajándékaitokban, amit most is nagyon köszönök!  Még arra is kérlek benneteket, ne gyászoljatok, hiszen nem haltam meg, csak egy másik játszóteret választottam önként és tudatosan, minden rossz érzés nélkül!

     Találkozzunk a Mennyországban! Mindörökké! Ámen!

     Isten veletek: Angi Lányod és Anyátok!

Majd hamarosan nekiállt a következőnek. Valami enyhe szorítást érzett a torkában, mikor Antira gondolt. – Alighanem nehéz lesz neki elmagyarázni az itt maradóknak, hogy miért távoztam. – majd szép, rendezett írással folytatta:

Édes Antikám, férjem, barátom, lélektársam!

     Nap, mint nap hálát adok azért az Istennek és Neked, hogy veled élhettem le az életem, akitől oly sok szeretetet, megértést, türelmet és segítséget kaptam!

Szabadságot adtál, megaranyoztad életem minden pillanatát, soha nem ismertem Nálad jobb embert, mindig Te voltál az én Jézuskám!

Ennél többet, nagyobb értéket nem is kaphattam volna a sorstól. Közösen jártuk végig a lelki fejlődésünk útját, amiben állandó társam voltál. Nélküled elveszett ember lettem volna.

Tőled tanultam meg, milyen a feltétel nélküli szeretet. Isten a legnagyobb ajándékát adta nekem társamul. Személyesen küldte el hozzám a fiát, kivel megoszthattam létezésem minden pillanatát. Tiszta szívből köszönöm!

Mikor megszülettem, mindenki örült, csak én sírtam. Most, hogy eltávozom, kérlek, örülj velem együtt!

Tudod, hogy életünk legnagyobb pillanata a halálunk. Véget ér a tapasztalatszerzés ebben a világban, és vár rám az EGY-ség, az ideális létezés.

Megszabadulok a korlátjaimtól, és felismerem, hogy én is Isten vagyok! Amit ideát nem tudtam megtapasztalni, azt Isten Országában megtapasztalom. Tudod, hogy énünk nagyobbik részében egyek vagyunk, így mindörökké Veled maradok! Minden napfelkeltében, minden szál virágban engem látsz, együtt dobogok a szíveddel, soha sem hagylak el, mert egyek vagyunk!

     Nagyon-nagyon SZERETLEK!

     Istenben, mindörökké Veled: A Te Angid

(11:11 Tudod, az átjárónk…)

Angelika már nyugodt és elégedett volt. Levelét szépen összehajtogatta, bekészítette az éjjeli szekrényhez. Odatette a pohár vizet, hogy a gyógyszerek zömét, majd itt, titokban vegye be. Tudta, hogy Anti tapintatból nem kapcsolja fel a villanyt, mikor dolga végeztével megérkezik a hálószobába. Majd a „jóéjpuszit” követően hamarosan alszik.

A várt forgatókönyv kitűnően sikerült. A lefekvés előtti ölelés során az asszony, még egyszer elmondta a varázsszót a párjának: –  Szeretlek! – s ebbe élete minden erejét bele kívánta adni. Bizonyos volt, hogy már most látják egymást utoljára. Ebben a szóban, benne volt a köszönet a közös élményekért. Benne a megbocsátás ereje, Anti által okozott bosszúságért. Benne a vágy, hogy feloldozást nyerjen a férjtől, mert magára kívánja őt hagyni ebben a világban.

Nem is kívánt bővebben elköszönni. Mert érezte, hogy a szeretet szóban benne van a Mindenség ereje: – SZERETLEK!

*

Talán soha sem volt tisztább az elméje Angelikának, mint ezen az éjjelen. Már nem támadták a képtelen gondolatok. Lopakodva egy marékkal bevett az előre készített tablettákból. Tudta, hogy ezen háromféle szernek, akár egy levélnyi adagja is halálos. Biztosra ment, mert összesen jóval meghaladták a százas darabszámot. Ismerte mindegyiket, hogy mennyire elnyomták a tudatát, elaltatták zajos elméjét azok a gyógyszerek, melyből mindössze kettőt-hármat szedhetett naponta. A kombináció, pedig kivédhetetlen. Nem lesz újabb napkelte.

Figyelme csupán légzésére és az utazás várható élményeire irányult. Alig várta már az egyre növekvő Fényt, megjelenő elhunyt szeretteit, kik kezüket nyújtják felé. Annyira ki volt már éhezve a lelke a Végtelen ajándékaira! A Fény helyett, a Mennyország helyett, a mennyezet halvány derengése adódott. Még mindig beszűrődtek a külső zajok az utca felől.

Kezdett először unalmas lenni a várakozás. Majd, kissé bosszantó. Csak sejtette, hogy hosszú órák telhettek el így, ébren, szinte dühítő egyedüllétet érzett. Nem szólalt meg a belső hang. Nem változott még semmi sem.

-       Alighanem rosszul érzékelem az időt! – gondolta, s kiosont a szobából.

-       Több, mint négy óra telt el! TÖBB ÓRA TELT EL, ÉS MÉG MINDIG ÉBREN VAGYOK! – harsogta a személyes gondolat az elméjében.

-       Mi van már velem? – kétségbeesésében könnyei gyűltek a szemében, majd még további gyógyszerek után kutatott, s be is vette őket.

Angelika már a hajnali világosságot követően szunyókált el kissé, hiszen teste oly fáradt volt. De hamarosan, korán reggel ébredt, elmében tisztán. Ellenőrizte, hogy megváltoztak-e a tapintás, látás érzékek, de minden a régi volt. A kijárás a fürdőbe, minden dülöngélés nélkül lehetett. A sokféle erős gyógyszernek semmi hatása, sőt mellékhatása sem jelentkezett. Máj, emésztés és vese kitűnő, látás hibátlan, csupán a női lelke sérült meg.

– Már megint, képtelen vagyok valamit elintézni? – kérdezgeti magától bosszúsan. De a Lélek, most nem válaszol!

Nem tudta tovább őrizni a titkát, s felébresztette a férjét.

-       Anti, el kell mondanom valami fontosat! – mondta határozottan, s a történetet, bosszúságait megosztotta a párjával.

Anti döbbenten hallgatta meg. Mikor végzett, talán éppen benne és rajta keresztül szólalt meg Az, aki Angelikában elhallgatott.

-       Édesem! Nem látod még ebből sem, hogy már halhatatlan vagy? Nem látod, hogy semmilyen magyarázattal nem szolgálhatok neked? Mi ez, ha nem bizonyosság, hogy veled van a Megtartó? – mondotta felindultan Anti, mert szavai szinte süket fülekre találtak.

- De mi a fenének maradtam itt? Az anyám nyugdíjából éljek? Mikor testem már alkalmatlan szinte mindenre? – vágta rá az asszony, mert személyes bosszúság élménye, elhomályosította benne a csoda fényét.

-       Miért engem kérdezel? Miért nem azt, aki gondoskodik rólad? Aki megtartott, bizonyára nyomós oka volt rá! – válaszolta Anti, felhevülten, majd folytatta.

-       Még mindig nem látod kedvesem, hogy egészen rendkívüli és hihetetlen dolog történt meg veled? Nem mondtam életemben ezerszer, hogy különleges és értékes vagy?

Angelikának még jó két nap kellett, hogy a bosszúság helyett lassan ébredjen a megdöbbenés, majd ebből virágot hajtott az őszinte és belülről megélt csodálat. Teljesen tünetmentesen megúszta azt, hogy szemben állt a halállal. Majd sok-sok beszélgetést követve, hirtelen valami megvilágosodott benne:

-       Alighanem rájöttem valamire, Antikám! – mondta Angi, s bőre bizsergésbe kezdett. Izgalmában közelebb húzódott férjéhez. Ekkor, csakis ekkor vált terméssé a csodálat üde virága, a nő lelkében.

-       Lehet, hogy az életem már nem is az enyém! De ez a test, alighanem maga a bizonyosság, hogy az Isten él és munkálkodik! Lehet, hogy tanúság-tévőnek és tanulságban  tevőnek maradtam itt?

-       Édes párom! – ölelte át őt Anti. – Nem azért imádkoztál éveken keresztül, hogy Ő használjon téged? Úgy tűnik, már megadatott! Nem rettensz meg a haláltól. De vajon kész vagy –e már az Életre?

*

Angelika mindez idáig úgy hitte, hogy az élete nem más, mint döntések fatörzseiből összeácsolt tutaj, melyre felszállva, kormányozhatja az életét. Úgy gondolta, ez a szabad akarat. Azonban ehhez a valódi szabadsághoz távollátás és vízi-jártasság is kell. Hiszen meg kell ismerni a vizek sodrát, s ezek szerint kell kiválasztani az elindulás helyét, a vágyott érkezési célállomáshoz hozzáigazítva. Hitte azt, hogy annyi a „megvilágosodás”, mint egy sötét szobában felkapcsolt villanyégő fénye. Rájött, hogy ez egy végtelen „menetelés”, mert akkor és annyi fényesség lobban be mindenki „sötétszobájába”, mennyit éppen el tud viselni. Valójában, ez a magasabb rendű bölcsesség szabad akaratából kell, hogy megvalósuljon. Azaz, sokkal inkább helyénvaló az, hogy az „akarat” én-központú vágyait, a létezés könnyedségéből táplált szabad „ön-átadás” vált fel.

Erre alig néhány nappal később, reggeli ébredéskor jött rá. Azt álmodta, hogy beült autót vezetni. Nem a cselekvés és nem a látható környezet volt az igazi üzenet. Hanem a testében és személyes lelkében átáramló – érzés! Ez egy ön–feletti extázis érzése, melyben egykori emberi mivolta csupán kontúrja a valódi történetnek. Az önfeledt, ön-feledett állapotban az Önvaló irányította a járművét, a legnagyobb előrelátással, biztonsággal, tehetséggel. Szinte a boldogság egységes, formába hulló élménye gördült végig a tájon, járta át a női testét, és ugyan az az érzés dobogott a motorház teteje alatt is.

*

Angelika asszony napjai lassan, de bizonyosan változni kezdtek. Újból és újból megérintette mindaz az ajándék, mely mellett évekig elhaladt. Illatok, hangulatok, érzések, melyet a világ sugározott az ő kedvére. Azonban legnagyobb változás abban volt, hogy nem csak szivacsként fogta fel ezeket az élményeket, hanem élő vágy ébredezett lelkében, hogy ezekből a gyönyörűségekből mások is részesülhessenek, olykor már szívétől személyessé átalakítva. Adhasson, mint mosolyt, figyelmességet, jó szót, simogatást embernek, állatnak, fáknak, földnek, hazának…

Rájött, hogy a Világ, miként egy szőttes; sorsszerű vezető- szálakat kínál, melyre mindenki színes, megismételhetetlen mintát vet élete során. Mindenki élete, egy-egy sora tökéletesen záródik az egészbe. Ha ilyen szőtteseken imádkozna, talán már nem lenne fontos, hogy melyik kitől való, hiszen felülről és kívülről is meglátná benne az egységes szépséget.

- Nem attól vagyok szeretetre méltó, hogy mit és miként cselekszem, hanem „Az” bennem a méltóság, „Aki” hegyként, Egyként lát, s tudja, hogy a sors szálai és a személyes fonalaink az Egyetlen anyagából, s az Ő keze által válnak szövetté! – Angelika, reggeli mosogatás alatt, félhangosan beszélt, magában.

-       Az élet céltalan és reménytelen, mígnem a nagybetűs Élet nem lép be mindennapi életünkbe. – folytatta a kéretlen monológot, majd akarat nélkül, csak a célszerűségtől vezetve, az eltörölt tányérokat zajmentes, könnyed mozdulattal a helyére tette. -. Talán éppen az egybeolvadás az, mely tudatos teremtésével képes felülírni a mostani világot!  Mit is írtam én a búcsúlevelemben? „Véget ér a tapasztalatszerzés ebben a világban, és vár rám az EGY-ség, az ideális létezés. Megszabadulok a korlátjaimtól, és felismerem, hogy én is Isten vagyok! Amit ideát nem tudtam megtapasztalni, azt Isten Országában megtapasztalom.” – majd a meglepődéstől szinte felkiáltott:

-       Mi van, ha itt és most vár rám az „ideális egység”, mert megszabadultam a korlátoktól? Lehet, hogy a Mennyország nem valami elvont, távoli hely, hanem lét-állapot? Ha minősítés nélkül képes vagyok – látni -, rájövök, hogy már ez az, s ami csiszolásra vár még bennem, hát tegyem azt, bizonyosságból! Hát így kell hazámban, otthont építeni? Nem ezt mondta Jézus, hogy az Isten Országa bennetek van?

Angelika asszony, mikor kívülről hallotta ezeket a mondatokat, szinte rácsodálkozott, hiszen nem volt benne semmi személyes, sőt, évekkel ezelőtt ilyen súlyú mondatokért, az ország legtávolabbi zugába is elutazott volna. Akkor nagyon szomjazott.

Érezte, hogy hangja egy azonos szócsőből, a Lélekből mondatott, melyből olykor kiáramlik a költőóriások felé, melyek néha elborítják a templomok szószékeit, melyek az addig látatlan személyeket, világrengető tettekre, áldozathozatalra sarkalnak.

A Nő, a Megújulás kezdetét élte meg. Nem álltak meg a felismerések. A hosszú, hosszú történetek, mint megannyi mozaikdarab, tökéletesen a helyükre kerültek. De nem csak a saját múltjára, hanem a Nemzet jelenére is rálátott. Rájött, hogy semmivel sem nehezebb megérteni egy ország sorsát, mint a sajátját. Hiszen már testünk által, egyénenként is csodák vagyunk, mert az együttműködési hajlam tartja meg az Életet a formában. Gyermekkortól, sőt, fogantatástól kezdve állandó változásban van az, mely rajtunk és bennünk van. Külsőleg növekedünk, bő 7 éves ciklussal, más és más energiaközpontunk válik aktívvá, majd mikor az 50,4 év körül járunk, szembe kell néznünk azzal, amiért leszülettünk.

Mindegyik életciklus, az akkori, helyénvaló tapasztalat színtere. Részint, mint színházi szín-tér, részint, mint aurális csakraérést követő beteljesülés. Az első 7 év a növekedés, életerő, vitalitás, anyaságtól, Istentől való elszakadás ideje, földi központú érzékelés vérvöröse. A második, a narancs-szín, a nemi hovatartozás, a biológiai érettség színe, 14 éves korig. Ekkor a kapcsolatok kiépítése a fontos, a külső világ irányába. Majd, a kamaszkor én-tudat lázadása, személyiség építő korszaka kezdődik, 21 éves korig, annak napsárga szín-terében. Majd jön az érzelmek, és a lelki élet fontosságát hozó „zöldkor”, a szív központúsággal. Ekkorra már, egészséges esetben nem a kamaszkori erotikus vonzalom a legfontosabb a kapcsolatokban, hanem a bensőséges, szerelmes önátadással járó lelkiség. Család kialakítását jó ehhez fűzni.  Később a harmincasok karrierépítése, hatalmi pozíciók szerzése, kapcsolatok és művészi hajlamok ápolásának ideje. Az előbbi halovány, égszínkék színterét a 42-43. év körül, az indigókék elmeközpontú, gondolat-orientált időszak követi, melyben az ember a tanulmányiból, másolt és elsajátított életmintákból kíván boldogulni. Ez az ismeret korszaka, melynek végén ütközésbe kerülhet a – tapasztalattal.

A természetes ritmusú forgatókönyv szerint, az 50-es évek változó korszaka nyílik meg, mely az én-ből az Ön-magunkra eszmélés időszakát hozhatja el. Aranykor kezdete lehet, melyben az élet valamennyi tapasztalására, hitére megjelenik a Belső Tudás. Ibolyaszín, arany, fehérarany az, mely ennek a játékszínnek díszes bársonyát adja meg. De ez az ütközési terület, hadszíntér, melyben a fejtetőn lévő koronáért szól a harc.

Az önzőség és ösztönös életerő Vörös Fejedelme éppen úgy hadba száll, mint az erósz buja Narancs Hercege, ki még a Viagra nevű csodafegyverét is beveti, hogy ne keljen lemondani az uralomról. De éppen így az egó akarnoksága, a szív érzelmi függőségei, a hatalom és az értelem kalandorai egyaránt pályázni akarnak a Szent Koronáért.

Azonban az eddig kitűnő stratégiák már nem válnak be. Ott fent, nem érvényesek a lenti világ szabályai. Itt lent, az ellentétek vonzották egymást, mert mindenki „fél”, retteg, hogy ne maradjon félnek, szétszakítva, hogy kiegészülve a másikkal, értékesnek érezze magát.  Felsőbb szintünkön, főként, ha szívközpontunk érzelmi és akarati oldala rendben van, mindegy. Azaz, a Mind Egy!  Ott, a hasonló a hasonlót vonzza. Már nem az eggyé olvadás vágya mozgat, hanem a kiteljesedés, áramoltatás, szolgálat és önátadás. Valamint az ezekből létrejött bölcsesség.  Ebből világlik át a Világszellem fénye. Lám, ez a világ nem tart igény erre a korosztályra. Mire beérnek, már elhiszik, hogy értéktelenek! Mert a hatalomért a kiszakadt, halálfélelemmel bíró kicsiny ének küzdenek.

Az ének már akkor elvesztek, halottak, mikor nem fordult meg velük a 7 évente változó forgószínpad. A halhatatlanság csak a 7-ik szinten át látható és élhető meg!

Az addigi királyi út, immáron beteljesítette dolgát. Ez az út, a hit útja volt. Majd a szív és az értelem vezetése által, a hat világ, hat színterének ura, együtt, önként átadja az uralmat az Égi Koronának. Ott és csak így, a hétágú törzs egyezségéből jön létre az Ég és a Föld szövetsége, melynek megkötése az ember életének leghatalmasabb gyönyörűsége. A vágyak színes világai, a Mindenhatók függő-kertjei, a múlandó világokat szolgálják. A legfelsőbb, mindben a karmester, a fejtetőn a korona-csakra, mely az Örökkévaló Isten kapcsolati helye!  E két elválaszthatatlan világ közt híd, sőt vezető az Ember. Az Anyaisten gondoskodó elveiért élt és halt e hazában számtalan ősünk. Nevelt, óvott és táplált. Azért, hogy az Anyag, az Ősanya szülötte kiemelkedhessen a vágyak és a félelmek fogságából.  Erre az országnak, ennek a nemzetnek megadatott mindaz, amit mi egy-énenként évezredek alatt megtapasztalhattunk, s ébredezni kezdünk.

A feléledés kegyelem, mely maga a halhatatlanság és a szolgálat.

Az utóbbi nélkül pedig nem működik az első! Mert elválaszthatatlanok egymástól! Szeretet, szabadság, békesség, egységlátás, szolgálat csak hangzásaik szerint térnek el egymástól, de tartalmunk: Egy-lényegű! Ez vár ránk külön és együtt a közeljövőben, a nemzetünk egészében is. Harcos frontjainkon, had-színtereken tűzzük ki a fehér zászlókat. Össze kell fognunk, az áldott különbözőségünkben! Ehhez el kell különíteni, dicsérettel övezve mindazt a HAT-szín-teret, mely felemelt minket az Égig! A mindenható egységének már eljött az ideje, hogy átadja az uralmat a Magyar Szent Koronának! Ez idáig megkötöttük híres vérszövetségünket, test által. Itt az időnk, hogy Lélek által legyünk egyek, s mindazt, amink van, felajánljuk a Szent Korona Szellemének! Ősöreg már az a nép, melyek mi vagyunk! Ha átlátjuk a valódi múltunkat, tudjuk, hogy valamennyi élettapasztalatot, dicső korszakot megéltünk már. Már nem egyes személyek, hanem a Nap Népe érik meg, éled az írmagunk a nagy, szakrális ünnepre, egy lakodalomra, itthon, Mária Országában!

Angelika már percenként élőbbnek, örömtelibbnek érezte magát, mialatt a Tudásból áramló érzései gondolattá formázódtak benne:

- Én, az asszony, s bennem az Örök Nő, már érzem, hogy új világot, Új Földet vajúdok! Ehhez mind nekem, mind valamennyiünknek kelletik a tudatváltás, az Önvalóval feléledő kapcsolat. Mi alulról építkezik, mindaddig csak por és agyag, míg az Élő Lélek, felülről át nem járja azt.

- Talán most, ebben az áldott évben, ebben az áldott hazámban, augusztusi rendezvénnyel kezdetét veszi a Nagy Átalakulás. Az eddigi hernyóéletünket rövid bebábozódás, a nyugalom időszaka követi majd. A férjem, ki lesi és tanulja a természetet, azt mondja: a hernyó nem azért fal, mert el akarja pusztítani a világot, hanem, hogy végül egyszer csak fölé tudjon emelkedni. A lárva sejtjeiben ott lapul a sejtelem a lebegésről, ami a saját mohóságának végül gátja lesz. A fékje az égi rendeltetése is, mely maga az elhivatottság!

Csak a sáskák maradnak sáskák!

A kikelő pillangó más életteret, és más táplálékot választ. Én a virágra, szellőkre s a nektárra vágyom. A Teremtésre, melynek szerelmi mámora velem száll tova, virágról Világra.

Te mit is kívánsz?

Írnák. 2009. 08.02.