Keresés ebben a blogban

VERSEK



Jel az égen

Ez a világ miért éktelen?
Benne Mi értéktelen?
Ez a világ mértéktelen.
Ez a világ ÉG-telen
mert soká hagytam
belé is fagytam
keringtem rideg közönnyel
pedig egykor mosollyal jöttem
szívemben szült igazgyönggyel
vettem magamra Nap köntösét.

MI-kor a sötétben JEL-re vágynak
fénylőn suhanva át a Föld légkörén
szakadtam EGY-ből ezer darabra
lettem semmi e napon, MI-vé
meghagyván izzó, nagy követ
melyet a tömeg kábán körbe kering.

Valahol érzik, hogy ez égi nagykövet
mit térnek közepén érintenek
hogy emlékezzen minden sejt
hogy együtt jöttünk mind
voltunk mi, egy, a sorból
az Öröktől áradó porból
csillagok s földek úri táptalaja
sepert egybe szerelmes vonzalom.
E nász az űrben, éledő gravitáció
a mű helye, melynek méhe fogant
 ott, hol nincs sem fönt, se alant.
E Lét teremtett élet-kerteket
s az Éden fáján ott csüng  fanyar tudás
zárkánk, csárdánk mindig közös
a díszletünk megannyit változik
új táncosok más ritmusban pörögnek
MI nekünk ÉN VAGYOK a dudás!

 2015. 02. 08.







A Semmi peremén táncolok


Már nem álmodom, csak áradok
A Semmi peremén Bohócként táncolok
Szédül és szétdűl itt minden a Valami
Ezer halált áhít itt már ki volt, a Valaki
Hogy legalább egyszer még Sötét legyen
Emlék-kereszt a Volt-ról, róla egy hegyen.
Inkább lenne kútba hullott, bomló tetem
Emlék, kopott betű, az eldobott könyveken.

A Semmi peremén csak táncolok
MAG-amon kívül, kínban sem vagyok
Ott, hol térdre rogynak teremtett istenek
Hol Semmi ágán költők szíve remeg
Hol a Tűz és a Világ ismét fénytelen
Múlt, s Jövő sincs, még Most is időtlen
Porló Mind-Én, a MI sem, a SemMI-ben.  

A Semmi peremén nevetve táncolok
Nem álom ez, hisz szeretőn áradok.
Bohóc Önvalóm parttalan vízbe vetettem
Tenger kacat lett minden bűnöm és jótettem.
Nincs Lét itt, még a Semmi sem pörög
Nincs Pont, hová szúródnak körök.

***

Termő extázis az EGY násza, a láztalan láza
Szín-telen Való ettől éber, s a Semmiben lebeg
Szerelmes Új Időt vajúdik mára:
Élő Minket, a Színt és Teret.
                   
                                              2014. július 11.

               

                Választások (b) után


Öböl monológ, 2014. áprilisában

Ma reggelen az Élet ölén, kissé magzat pózban ébredtem – magamra -  én.  Nyújtóztam szépen, s teltek az új percek, roppantak az ujjpercek, közben tudom tüdőm e léggel tölteni, teli.
A Nap-testvér máris figyel.  Tüzes, izzó kohó, a fényt adó egyszemű.    Mily  egyszerű!  Ő is, én is egymagam vagyok,  egyszeri.  Ő fent, én lent, ő lát, én nézek  – talán.  Mondhatnám máshogy is, újabb, tágabb szemlélet okán:  - vagyunk, ki egy-másra figyel, felfénylő égi jel.
Kényelmes így nálam, külön. Csendes öbölben öblítem lábam,  felszín alatt villózó, fogható snecik, s nem érdekel, hogyha túl a szirteken viharral dacoló, konok halászok nagyszájú ásza indul, hajóját a szél ronccsá tépázza.  Kint orkán tombol, de ennek örvend a ton és a bálna.
E földnek, csendes öbölnek csak egy partja van.  Ma még fövenyben pihen a csónakom. Holnap vízre szállok?  Még nincs  előttem, de ha az órám eljő, majd megtudom.  Kívül sziklákat ront, bárkákat tört a tengernyi hullám, itt belül finom permet hull rám, zuzmós, ősz hajamba rakva, de amott, könnyű hajókat - súlyos páncéllal - túlontúl terhelik. Lassú lett így, alig halad tovább, s kik erősen eveznek, azt korbáccsal verik.
Hogy mi van velem? Mondom, hogy ne maradjatok hírtelen. A lelkem ismét üvegbe zártam, írok, itt „le velem” .  Palack postám ledugóztam, küldöm széjjel hirtelen!

>> Választunk!  Kiütések jönnek rajtunk!  Oly ósdi, szaga van már, elég!
Miként  szívnánk,  mi  ként?     A pokolba!
Birkát pedig akolba!  Bizony szívtam én is, egykor.  Bírtam velük!  Bírod velük. Vajon soká még?   A kvártély ragad a kosztól, a koszt apad, bűzös és okádék.  „Úr-bános” város mellett csúcsos szeméthegyek, jól jár vele egy egész patkánysereg.  Birka voltam – elhittem én -, s néhányszor már tövig lenyírtak.  Leléptem már – csak jelzem -, s ha akarsz, meghallgatsz:  kilépsz, mielőtt kinyírnak!  Hasad az ég - miként a beled- de körben omlik széjjel a karám... Légy jelen!  A Jel légy!  Csak úgy, magában!  Mez-telen!  Ha kilépsz, menten dobd el a rád szabott szőrmét!   Mert Téged is megbundáztak!  A két lábon álló, az EMBER, a délceg, a derék, ettől lett négylábú barom, birka, disznó, marha, na, mi még? Lihegő kutyaszajha!  Alkotó kész-ujjak helyett kinőtt pata, csülök, karom.  Olykor nincs folytatás, oda lett család,  s a lemetszett herék. 
Tenger nagyság, s mi dolgok  ” ára pálya”, nem lent,  e világon, s nem árgus szemű tőzsdén terem!  Hol fentre, hol lent mozdul a víz a vonzó Hold után, s ami könnyed, fellazul. Futó fodor egy áru-tengeren,  abból   „ ár”   lesz  egy „égi teszt-nek” válaszul.  Ha csak nézel, s nem látod, hogy miként rak címkét a többre az elit:  - Én tettem! Ez az enyém, az érdemem!  - hálád pártos, sík és dolgokhoz kötött, nem csak a fejből, de a szívből is elvész, az aki, ami mindenhol Örök.
Majd választunk még! De nem a hiányból!  Ha elegünk lesz az adósságból!  Ez az „adunk” ! Akkor, mikor  a „van elég” ténye lesz a tisztelt, mikor örömmel százfelé osztunk a százból.  S a széjjelszéledt száz  rész tudja, érzi, hogy így nemzet,  a  szerelemtől nemzett :

EGY az igaz, a való, hogy a MIND az EGÉSZ.  <<

Írnák, B. I.  2014. április 9.



********






Tótágast áll a világ

Lépdelek egy hosszú, csendes alkonyon
S nedves avaron terítem szét lábnyomom.
Egy munkával töltött nap után
Magamban egy tó partján tűnődöm csupán
Miközben tengerszem engem figyel
Szín és tér változás - ez az égi jel.
Eggyé kezd olvadni az Ég és a Föld
A látóhatár mély bíborba öltözött.

Majd a dombok fölött keretté lesz a szürkület
Benne Vénusz kacér bája gyújt tüzet.
A fénynek szirmai a víz felszínre hullanak
Opálos fodrok járják álmos táncukat
A sötétség palástja bálványokat éleszt.
Holnap vajon újra a kikelet tüze ébreszt?

Görnyedt hátú ősfüzek lomhán menetelnek
Lám itt, ott megállva, tükörképpel betelnek
Múló idő korhadt ösvényét kitaposták mára
 Térdre roggyant törzsüknek is égbe tör az ága.
- Ki Vagy? –kérdik, mert mindenkit megszólítanak
Kiáltó kilátók ők, felkínálják ritkuló vállukat.
Jöjj! Innen, magasabbról tekints most széjjel
Mielőtt nyíló titkod lakatra zárja az éjjel!
Nézz a mélybe, s egy-egy hulló levél elég
Hogy eddigi hited mind semmissé tegyék!

Hitted, hogy a múltad vésett köveit hordani kell
Terhük nélkül a mában nem veszel el.
De láss csodát – innen! A sima felszínen
Gyűrűket ont köréd az örök jelen.
Mert ami éppen a vízbe esett a fáról
Ott marad, de középről jelet küldött magáról.
Ha bármely hullám hátán tovább siklanál
Hírnök lennél, de a mostnak meghalnál.

E fényben, a tükör-világot nyeli el a mély tó
A felszínen maradni az tud csupán, ami méltó
Víz-választó, finom fátyol: ami súlyos alámerül.
Fölötte könnyed ábrándok foszló köde szétterül.
Még látszik a tó, tágas világ: tótágast áll a világ
Benne - a Rejtett- foglyul ejtett, tőről tépett virág.

Hitted, hogy törvénybe vésve él benned a múlt, 
Arra ébredsz, mi volt, az holt. Mára elavult.
A kör Örök, nem idős, nincs közel, sem távol
Nem kel, vagy nyugszik, meg nem áll magától.
Te vagy ez a fátyol, áttetszőn, mi felszínen ragyog
Csillag-erőd számtalan útja, mit Teremtő rád hagyott.     

Miként Te, úgy a múlt s jövőd hulláma változik
Hass, s tűhegynyi jelenből ezernyi új származik.
Ha Jó nélkül készülsz átúszni Lét-tengered
Csak háborog, öt vödör Élet-óceán könnyed
Folytatást élsz kínban vagy kitörő örömben
Te vagy minden hal ásza bőr tömlöcben.

Ötven liter Élet-óceán ura vagy a Nap alatt
Bolyongó bolygó, földje egy éhes szárazulat
Három kiló kristály-sziget, ez csontod tábora  
Testesül, mi réges-rég kihunyt csillagok pora.

E Por - mi benned tölti napját - életre kél
Hisz, féltőn szeret, vágyik az, szerez, remél
Tudatára ébred egyszer valós önmagának
Testet vált ugyan, de búcsút int a halálnak!
Alászáll ismét, újra és újra, mint a megtérő fiú
Boldog együgyű, levedli magáról azt, ami hiú.
A por-társ hamva visszajut oda, miből vétetett
Földanya ölén pergő homok, ismét elégedett.

A világ, mi fordul körötted, mostanra Széth eső
Hogy belőle szülessék az új Rend-ből szőtt erő.
A vízből illan fehér holló, tollán pergő pára
Felhővé lesz, jól eső, patakzik az óceánba.
Hósipkás hegyekből hűs vizek erednek
Gránit-kevély sziklákba vágott medrek
Malmaiban az idő őre őröl, kőről-kőre
Vad sodrásban a Lét, ki hat a szenvedőre.

Partokon elnökül sasnak látszó dögmadár
Ami túlnő, s kiálló, arra menten rátalál.
Karmában hal „Vagy-világ” fogja, csapkod
Vagy velem, vagy nélkülem! – aki fél, kapkod.
A folyamnak oly mind-egy, tovább rohan
Édes vizét tenger issza habzón, boldogan.
Élő sóban ázik, sejtekben lüktetni kezd az ősleves.
Mi mikro-világunk főszere, az Egy mása lesz.
E lében, e méhben Magzat úszik, csüngve
A világ küldök-én megannyi Tudást csűr be
Értelembe, s egyaránt nemzé őt meteor ostora
És a „légbeszállt” Meteorák kolostora.

Tudatják az Ősfák, a hírvivők: Egyszerre vagy
Szűk és tágas, alul, felül, kicsi vagy nagy
Együtt és egy-én, olykor mi, vagy te-én.
Testvérré fogadnak a fák az egész földtekén.
Testvérré lesz az éji sötét, benne a csillagok
Ha sajgó sebeid magadon túlnőni nem hagyod.

Víz-hangokon kiáltom, minden ágon: Légy JELen
Tágra zárt világod  ÉL,  igen!
Vagy Te az Egy, magasban és mélyben
Ekkor az Alkotód – végre – megpihen.
***
Messzire néztem e tónál – önnön MAGamba szálltam.
Tudom, meglep. Végtelent szül minden kezdet.
Érted ágál, benne ver s író szívem.
Mégis
Gombostűre tűzött pillangókká lettek
Életről rótt szavaim …



2013. december 14.

******




Ne állj ellen az elmúlásnak

Éltető, üde virág Te! Figyelj rám! Ragyogj!
Szégyenítsd meg a körötted szétomló fényt
Hajnali harmatban megfürdő szirmaid
Enyhülést kínálnak, s csókjaid
Nevetve érintik félő ajkaim
De csak újult szomjat adnak utánad.

Kelyhednek méhében megannyi élet reménye
Vesztegzárban pihen, de illat felszáll
S hírvivője lesz kibomló szerelemnek.
Ne tiltsd meg a zengő légynek, vagy a méhnek
Hogy légyottra lépjen Veled
Hogy édes nektárod ízét széjjel ne kiáltsa
S dongó hadak körötted ne zúghassanak!

Ám egyszer majd enyhe szellő, múló léted
Szirmát magához öleli, vele táncra kél
Helyezi tavak, folyók ámuló felszínére
Melyek mindig Téged tükröznek vissza
Virágesőddel áradjon mindőnk lába elé.

Ragyogj még!  Egy napot! Csak egy órát!
Hallgasd hát! Szerelmed igéző Magzata
Bibéd alatt élni kíván, dobban egy új világ.
Ne félj, ne félj a haláltól, ami múló, mert
Mit félszed trónra emel, csak röpke villanás
Hulló szirmokkal terített újabb út
Hogy az Élet ménjei rajta vágtassanak.

Mi eloszlik belőled, attól gazdagabbá lesz
Szépül a Föld, s tested termő ölében
Ízes gyümölcsök pirossá érlelődnek
Duzzadtan zárják magukba a Fényt.
Mire ősz jön el érted, ismét lángolsz
Átváltott formák, szívek, színek dala
Köréd vonja kitágult jövőd dalnokait.

2014. január 29.



*****



Bűn-bankódó nép


Talán tél jön, talán jobb, mint volt
De lehet, hogy hosszabb.
Hideg kemény, Őr zi mankót
Ma gyártó ész közeink meg állnak
Teret adván a sajgó jósnak.

Betéliesült a nem kívánt
Fel, hajtós ága le dér
Zúz mar a fogyasztón
Melegség kiszökik az ajtón
Itt a fagy fegyelmez
Törékennyé lett jel mez.
Bejött ami nem lehet rosszabb
Jégvirágot ront jog-korszak!
Ki fűteni kezd, most rendhagyó
Elve le! Hagy mázas láz adó!

Lassulj! Apóka, lépsz is!
Igaz, szárnya árnya hallgat
A kár e nemzet, aki alvó.
Megjelent a falra festett
Az égi kárpit már fes lett.
A szél lel mi könnyed, távozzon
Nyög a hármas dombJán oson.

Hittünk, hogy átférünk a tűn
De sokunk ennél felakadt
Kaput nyitni, technikás feladat
Helyetted te ker Ék párod
De jeles szorgalma delejes
Éhes tárcáddal plázákban várod
Pénzt fakaszt, és rozsda életet.

Ma gyar matnak szülnek anyák
 Egymást ütik az apák meccseken
S össze vesznek sárga csekkeken.
Magyar már több, mint borús
Átvert, szomorkás szamár
Répavággyal kél, s fekszik ágyba
Miért ék nélkül ó hajt, ő hajt tovább
Tovább kamatozzák az ő sóhaját.

Bűnnek bábja áll a szkíta előtt
Hamis mosollyal szívja ki a velőt
Vétkes, étkes nép, nem tudja mire képes!
Bort bír az igazság, de tisztán!
Mondja, ön ként fogyasztó?
Vagy erővel nyomják le a torkán!
Ettől már bank-ódik ön, s dönt
Újabb ár adást magára önt.
Bankódó attól, hogy test-vére szennyezett
Folyvást pakol, méhe pokla száradt
Meddő. Elvetélt.
Ránk rótt hiteket, hitelt, beteg elvet élt
A medence bent magzatot teremtett
Most termel, hordoz műhanyag szemetet.

A hős, a Nap Éjben fogant
Fogant a Fény, ki se tétben született.
E Kárpát-medencében, Földnek
Anyánknak lágy, termő ölében kész ült.
Maat ka rám, itt Fehér vár
Szer elem szent násza
Mindig a tavaszpontját várja
Minden mi él, beleremeg.

Magzatja szíve dobbanását Pilis hallatja
Mind szent i ma gyar ló népnek
Együtt hat ó erő, áldott haza!
Óvd hazád, földet, vizet itt lenn!
Rád vár, fent száll oda
Ahhoz rögzít köteles Ég
Nem zuhan a Lét rád
Mit kapsz, megbecsülnéd.

Ma az éjben áradj Széth
Megérint csillag valós anya-ág
Mely külön és egyben is szép.

Te, ki álmodsz, rakd össze új Magod
Szeresd, keresd érte hol Napod !


2012. 12. 07.

Írnák



Csak érzem ...

Csak érzem
De nem láttam azt, amit láttok
Kik lázadnak, ki és mi ellen
Nem szomjaztam arra, mely Néktek
Nagy nyugalmat ad, vagy éppen serény erényt
De keltem fel éber Mában
Köröttem elhalkult a Múlt
És minden kard kaszává alakult
Az aszály után meg vetés csonkig égett
Most leesett:
Gombák ízes kalapján gyönggyé lett az égi Áldás
Nekem, s értetek ragyogott a harmatba zárt Világ


Vagyok, olykor Tűzben sikoltó gyújtós
Vagyok Vízben fürdő kicsiny veréb,
Vagyok Földbe zárt ékkő-csillanás
Vagyok Levegőt szívó tüdő
De az Idő-körök
Lassú szú-percei
Múló testem mállasztják
Hogy helyembe lépjen az Örök

Semmit nem tart tok zárva itt legbelül
Vagyok néha gödör mélyén, néha felül
Mind Egy Szer vezet, meg állva is haladok
Élet ez, buzog míg új vágy kél bennem
Dolgoknak, motornak Magam itt Vagyok
Feledő emberként megidézlek: így hiányzol
Ölellek, s Tebenned létezem
Néha tőled kicsit, vagy nagyot kértem
Ettől Teljes-edtem, így átadok
Valómból, igéző Önvalódhoz
Fényedből százszor és százszor


2012. 10. 04.




HIMNUSZ VÁLTOZAT

Hiszem, áldott a magyar
Jó kedvvel, bőséggel
Velünk Isten és angyal
Minden testvérünkkel

Hála múltért és jövőért
Vígasztaló jött hozzánk
Bűnhődésünk véget ért
Újra szabad hazánk!



B. Kontics Éva         2005. 10. 16.




HIMNUSZ 2. VÁLT.

Hiszem, áldott a magyar
Jó kedvvel, bőséggel
Velünk Isten és angyal
Minden nemzetséggel

Hála múltért és jövőért
Jézust küldted el hozzánk
Bűnhődésünk véget ért
Bennünk a mennyország!



B. Kontics Éva         2005. 10. 16




Új himnusz



Isten! Áldott a magyar
Jó kedvvel, bőséggel,
Elfogadva védő kart
Nem küzd ellenféllel.

Balsors, akit már nem tép,
Eljött, a víg esztendőnk,
Megbűnhődte már e nép
A múltat, s él szép jövendőt!



Diósjenő, 2005. 09. 18.      Írnák





Kiss Dénes: Teremtés

Én most halkan kijelentem
hogy az istent megteremtem
hadd gondoljon majd el engem
tétovázót a nagy rendben

S ha kész vagyok megteremt ő
teremtőjét a teremtő
ahogy az már meg van írva
mindhalálig oda-vissza!



( Kiss Dénes: Országlás 1983.)



HETEDHÉT ORSZÁG


HETedHÉT országban HÉT az EGYség

Takarja előled HATalmas hEGYség

Ködös a hEGY, nem látod előre,

Veszélyes omlás, vagy zöld és

Üde fennsík vár az érkezőkre.


Legmagasabb a HAT halom

FeljutHATsz, ha vágysz nagyon

Ott fenn a csúcson, ahol magáért

HAT – HAT, így lett mindenHAT. Ó!

Végtelen létben már nem szórakoztató


Szellem szárnyal magas égbe’

Lelked vágyik HETedHÉTbe.

Ország neve, a HETed HÉT

HÉT HETedből lett az EGYség

Itt élsz meg EGY újabb mesét

EGY nap csupán a munkaHÉT

EGYnek törtje tör előre

Időd telik HÉTről HÉTre


Könnyű légy, bár vár terád a HÉTpróba

TeHETséget sose ne válts be apróra

Sikert, bőséget itt bizton’ elérHETed

HÉT világnak minden álma, segít neked.


HÉT Nap a fényét csak terád ontja

HÉTforrásnak hűvös íze szomjadat eloltja.

HÉT út van előtted, bármelyiket járod,

Elébed szökken HÉTfejű sárkányod



Akkor nagy erőkkel életedre támad,

Amikor azt tőle legkevésbé várod.

Várj és figyeld! Ki van ellened,

MindEGYik fejének adj külön nevet

A szörnyből így lett legyőzött erő

Álarcát levéve, barátként lép elő .


HÉTvezér átadja életed jutalmát

Kezedre adva HÉTlábú táltosát

Pattanj rá! Vágtass! Irány a magas ég!

Ujjongva szórd széjjel hálád, s a HÉT

Szentség között -a neved-, szenteltessék.


Táltosod patkói rúgják a csillagot

Tomboló erejét ekédbe fogva

Megművelsz vele jókora darabot.

Előtted HÉT Hold mezői, s HÉT

Földnek földjét felszántHATod

Eltörölsz kórót, Földedbe HÉT

Dicső magad beleszórod.



Húzódj csak beljebb, be középre

Szívedet hangold a világzenére

HÉT kürtös—hallgasd!—csak EGYre fújja

Rombol és felépít, újra és újra!

Kozmikus énektől zeng a magas ég

Dicsőség az Úrnak , dicsőség!



E perctől új számtant adok neked:

6 HETed + Te HETed=1, elérHETed!

TeHETségből állíts új EGYenletet!

Életed próbáit, ha mind kiállod

TeHETséged Istennek ajánlod

Bármit szeretve nézhetsz, benne

Tenmagad , a Teremtődet látod.



A kör, az EGY; HÉT köréből

Ismét magába zár, majd felépül

Általad, s belőled HÉTormú

Sziklákon a HÉT tornyú VÁR!


2005. 02. 15. Írnák



MAGYAR TÁNC.


Hol ma élek, múló, testi létem töltöm
ropják –e majd e szent esőszagú földön
tündértáncuk, fonott hajú ifjú lányok
libben –e még virágmintás bő szoknyájuk
a körtánc közben, mint kecses pillangók
piros topánjukban, a körből szerte illanók
mint a mezőn a pacsirta, kedvesen dalolva
olvadó íz, mézes, édes magyar mosoly
mi minden legénynek szívéig hatol.

Legények hetyke kalapján billeg –e még
az árvalányhaj bokra, s a szénaszagú nyár
kalpagjukról egymásnak meddig szalutál?
Tánccal játszzák természetnek himnuszát,
duhaj táncuk pergő, élettel telt ritmusát,
fényes bőrcsizmákon vajon meddig mérik?
Gyermekeink azt a napot még megérik?

Kihal e az ősi szellem, végleg belőlünk
Hasztalan vágyaknak ismét bedőlünk?
Éltet –e még, vagy elhal az ősi gyökér,
ez a büszke, vigaszságra termett nemzet
tízezer éves léte ma, vagy holnap, véget ér?

Hol csendült a nóta, s a barázdák
fodrai szántották át a végtelen rónát
hol kopasznyakú kakas kapirgált
ma kietlen, sivár, hasztalan pusztaság.
Hol egykor apáink dolgos kezétől
omlott a göröngy, zöldült ki a vetés

Az, ma nyűg! Fölös.
A parasztnak szenvedés.
Telkek,  tervek,  autóutak,
a föld, mára csak befektetés.
Csak áru lett e Föld. Adják és veszik.
Brókerek, ügyvédek a gazdákat rászedik,
maradnak-e gazdák, kik elvből kitartanak?
Pályák és plázák sorban, gombamód hajtanak.

Legyalult földek, hitek, kiszolgált múltak
büszke népből, fogyasztóvá egybegyúrtak.
Szabadokból –lopva-, szolgák lettünk
de reánk száll majd, bármit tettünk.

Hát  kufárok lettünk –e mind
eladva apránként szülőhazánkat!?
Bolhák vagyunk Földanyánk testén,
kik felosztjuk egymás közt a kutyákat!
A Föld az Élet! Arany helyett homok,
ha lábad alól, mind, betonra cseréled.


Miért küzdött értünk, sok-sok ősapánk
hogy Európa szívében lehessen a hazánk,
hogy e föld gazdag, szelíd jussa helyett,
torz világ alól, majdan kicsúszik a szőnyeg
számok, szerződés, értéktelen papírhegyek
jutnak csak asztalodra kenyérként neked.

Bereknek nádasa már másnak neszel
Pár év, csak egyszerre hontalan leszel.
Ma úgy érzed szabad vagy, s a világ
a pénzedért tárt karokkal vár, imád.
Meddig kísért a régmúlt, az emlék
A boldog, magyar hársillatú határ?
dicső utunk, amit elmosott –nemrég-
a hamis tudás, s eltörli a globális feledés.


A haza több, mint őseink kusza álma
kényelmes ágy és jól tömött párna.
Pipacsok, rezedák, lengő búzakalász
végtelen rónák, kék ég, csalóka délibáb
juharfák, gesztenyék, a gyalogló buckák
fehéren álló vályogházikók, nádas tetők
sötétlő árnyak lidércek, mesék, lápos mezők
kart-karba  öltve járnak  mindig együtt
test a testben, mint hűséges  szeretők.
Kemencékben sülő kenyér izgató illata
Fonott kosár, gémeskút, rétek erdők
ez, s mi még’, mind a magyar haza!

Van –e még mi tényleg csak a miénk?
amire együtt büszkék is lehetnénk?
a Géniusz, mit Istentől bőviben kaptunk
most is éber, e perctől is, segíthet rajtunk.

Hol van a külföld, s mettől a haza?
Fülünkbe tolong, idegen szavak hada
sokszor sértőn, az észnek sem értőn
harsogva nyomja el lelkünk szavát.
Figyelj, érezz, ki az, ki kezet nyújt.
Ő, szintén ad és kap, mint egy jó barát
vagy, hamis, ideák álarca mögé bújt.

Életünk mára, mély álomban tengeténk.
Lantunkat, mi, költők is, pénzért pengeténk
.Már lovunk sem, honunk sem magyar!
Bérem sem az, mi csekély és fanyar
s ha költeném, leginkább az zavar,
idegen szemfedőm, mi holtomban eltakar.
Jogász, menedzser, bankár, ügynök legyen
vagy pártos, az, ki élni- ma-, jól akar.


A nemzetünk büszke szelleme
körúton jár, északon vagy délen
vagy épp búcsút int, s a Kárpátok
opálos ködbe vesző csúcsain honol.
Lassankint e népnek minden fénye
új istenét követve, nyugatra vándorol.

Egyet, -Hazám-, Neked ígérhetek:
Én, az  egy – de nem az  első-,
szívben-szóban, mindig benne leszek.
Nem mások ellen,  vagy valamiért,
önös számítón, csak hálámból, mert -
Te drága otthon-, végre felriadtam,
itt engem, - óvó öledben -, valami ért!

Elért az üzenet, mely az ősi rögtől-
Öröktől-, Hozzád  is szól a Teremtő!
Érted is mindig újraéled, a mag, s terem tő!
Ős-Ten-ből sarjadó szilárd törzs, újrahajtó
szívekben burjánzó bokra, benne rejtekajtó.
Ha együtt éljük, már nem féljük röpke létünk
Turulmadár, Szent Agyalunk a reményünk.
Nékem nem kívül épül az újabb otthon!
Csupasz falakra új fészkemet hordom.
A régit végleg, porig lebontom.

Tőrül   hasadt,    ágrólszakadt,
kicsiny nemzet, dicső zászlónk
áramlással szembe  halad,
elvész az ki kívül maradt.
Úgy döntöttem,
 -végleg-
Míg élek
itt maradok,
sorsunk közös
kibújni nem tudok.
Szülőm e Föd, s a Hon
millió fiának lelkén át-hatok!
A szívek, kik –magukhoz- hívek
a ritmusra, mind táncra kélnek
feléled bennük, újra gerjed
a test-vér, a dob-banás.
Egy-szer – egy-et
mi-kor, a sor
rám  ke-rül,
em-ber-ül
én ad-
o k!


Írnák  2005. 07. 12.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése